Minden ami történelem!♥

Gyere és merülj el te is a történelemben!

Bolygónk történetében az ember krónikája csupán egy pár másodperces epizódnak tekinthető, hisz Földünk 4,5 milliárd éve jött létre, az élet pedig 3,5 milliárd éve alakult ki rajta. Az első szárazföldi állatok kb. 370 millió éve, a dinoszauruszok pedig nagyjából 230 millió éve jelentek meg. A hatalmas őskori hüllők 65 millió éve történő kihalásának okát máig sem sikerült pontosan feltárni. A dinoszauruszok korát az emlősök időszaka követte a kb. 220 millió évvel ezelőtti első felbukkanásuktól, a 65 millió évvel ezelőtti uralkodóvá válásukig. Közülük emelkedtek ki a főemlősök és azok közül az első emberszabású majmok.

A legkorábbi emberszabású majmok 30-35 millió évvel ezelõtt a széles óceánokkal körülvett Afrikában - mai ismereteink szerint Egyiptom területén - éltek, bár Afrika ekkor még szigetként létezett. Késõbb, 18-14 millió évvel ezelõtt Kelet-Afrikában gyors fejlõdésnek indultak, sokféle alkalmazkodással rendkívüli diverzitásra tettek szert. Az elmúlt 30 millió évben, az afrikai kontinentális lemez északra tolódása miatt, elõször 20 millió évvel ezelõtt kapcsolódott össze az addig elzárt kontinens Eurázsiával. Ekkor az Afrikából kivándorló ormányosokat még nem követték az emberszabású majmok.

A fõemlõsök Afrikából Eurázsiába történő átvándorlására 15, majd 10 millió évvel ezelõtt került sor, amikor néhány százezer évig ismét szárazföldi és ökológiai összeköttetés létesült a két kontinens között. Az európai Dryopithecusok és az ázsiai Sivapithecusokekkor népesítették be elõször Eurázsia déli területét az Ibériai-félszigettõl a Kárpát-medencén és Kis-Ázsián át egészen Kína déli részéig. A fõemlõsök területi szétterjedésével új alkalmazkodási lehetõségek nyíltak meg. Ázsiában a Sivapithecuson keresztül létrejött a mai orángutánhoz vezetõ fejlõdési vonal. Európában pedig nagy valószínûséggel kialakult a mai afrikai csimpánzhoz és a gorillához, valamint az emberhez vezetõ leszármazási sorozat.

Az emberhez vezetõ fejlõdési vonal 5-6 millió évvel ezelõtt akkor különült el az emberszabású majmokétól, amikor a globális lehûlés hatására a nagy kiterjedésû trópusi-szubtrópusi erdõk helyét a nyílt vegetáció vette át. Az új fizikai környezethez, az új fizikai környezethez, állatvilághoz a korábbi fõemlõsfajok vagy alkalmazkodtak, vagy kihaltak. Mai ismereteink szerint Eurázsiában már 6-8 millió éve eltûntek az emberszabásúak, helyüket más majmok foglalták el. (Ez a folyamat a Kárpát-medencében is bekövetkezett, amikor a Pannon-tó területének csökkenésével, majd megszûnésével új és a korábbiakhoz képest mérsékeltebb klimatikus viszonyok között változatos életkörülmények alakultak ki.)

Az emberré válás főbb eseményei

A kétlábon járás (4,5 millió éve), húsevés (2,5 millió éve) eszközkészítés (2 millió éve) a csoportos vadászat (1,5 millió éve), a tűz használat (1,4 millió éve), a tagolt beszéd (40 ezer éve) a letelepedett életmód (12 ezer éve) háziasítás (14 ezer éve) az első fémeszközök használata (6500 éve - rézkor) és írás megjelenése (5200 éve) mind az emberré válás eseménysorozatába illeszkedik.

Az emberré válás mintegy 30 millió éves történetében a valódi két lábon járás(bipedalizmus) az egyik legfontosabb állomásnak tekinthető. A fõemlõs talajon történő folyamatos, két lábon végzett mozgása, illetve kezeinek szabad használata csak az emberhez vezetõ fejlõdési vonalnál alakult ki, mintegy 4,5 millió évvel ezelõtt. Az alkalomszerû húsevésre nincs adatunk, de kb. 2,5 millió évtõl kezdõdõen feltételezhetõ, hogy az emberi fejlõdési vonalban az állati táplálék, különösen a dögevés egyre nagyobb szerepet kapott. A vadászott állat húsának elfogyasztása csak késõbb, kb. 2 millió évtõl kezdõdõen valószínûsíthetõ.

Nagyon jellegzetes a koponya és különbözõ részeinek átformálódása. Az agykoponya térfogatának és az agy szerkezetének átalakulása teljesen független az arckoponya átformálódásától. A 10 millió éves Rudapithecusnak ugyanannyi volt az agykapacitása, mint a 3-3,5 millió éves Australopithecus afarensisnek és a ma élõ kisebb nõstény csimpánzokénak. Az agykoponya felboltozódása, térfogatának lényeges növekedése, csak 1-1,5 millió évvel ezelõtt következett be. Nincs tehát közvetlen összefüggés a két lábon járás kialakulása és az agy térfogatának megnövekedése között, hiszen a két jelenség elsõ kialakulása között legalább 3 millió év telt el. Vagyis őseink már akkor két lábon jártak, amikor agytérfogatuk még semmivel sem volt nagyobb a mai csimpánznál. Azeszközök sokféleségének növekedését kb. egymillió évvel ezelõttõl számíthatjuk, jóval azután, hogy az agy "emberi" térfogata növekedett. Ettõl kezdve a Homo nemzetség különbözõ fajainak életében az eszközök készítése ugyan általánossá vált, mégsem mindig lehet megmondani, hogy az eszközök fajspecifikusak-e.

Az emberré válást sokféle társas viselkedésforma kísérte. Õslénytani és régészet módszerekkel csak ritkán lehet tetten érni az egykori népességek szociális életét. A társas viselkedés egyik "emberi" vonása az épített szállás, menedék létrehozása is. Az emberré válásban a vadászat, s különösen a testüknél nagyobb vadak elejtése már feltétlenülcsoportos, mondhatni tudatos viselkedésformát feltételez. A dögevésrõl a gyûjtögetõ-vadászó életmódra történõ áttérés aligha alakult ki korábban, mint másfél millió éve.Az összetettebb és valóban csak az értelmes emberre jellemzõ mûvészet, a hitvilág, a tagolt beszéd csak jóval a Homo sapiens fiziológiai létrejötte után, 30-40 ezer évvel ezelõtt vált általánossá. A letelepedett életforma, a háziasítás, majd az írás, tehát mindaz, amit a civilizáció alapjának tekintünk, csak az utolsó eljegesedést követõen, 10-12 ezer éve vette kezdetét.

Az előemberek kialakulása

Az emberré válás történetének kezdő „fejezetét” az elsõ emberszabású majmok kialakulása jelentette. Később az emberszabású majmokból az előemberek kialakulása alkotta a folyamat második részét. Az átmenet 3-4 milliós időszaka azonban sajnos még mai is homályba vész előttünk. Előembernek nevezzük azokat a típusokat, amiket még nem sorolunk a Homo genusba, de már az emberfélékhez sorolhatók. Ezek nagy része az Australopithecus genusba tartozik. Az emberi vonal elsõ képviselõi tehát mai tudásunk szerint az Australopithecusok, akik 4-5 és 1 millió évek között éltek, és több csoportjuk különült el.

Nyitott kérdés, hogy ki volt az elsõ ember, az elsõ Homo õse. Erre a legjobb jelölt a "gracilis" felépítésû Australopithecus africanus, aki 3 és 2,3 millió évek között Dél-Afrikában élt. Testmagassága mintegy 120 cm volt, súlya pedig 35-40 kg lehetett. Koponya-űrtartalmának átlaga 500 cm3 –t tett ki. A kisméretű agy ellenére azAustralopithecushoz köthető a kőkorszak kezdete, az eszközhasználat első jelei. Leleteket találtak Kenyában, a Turkana-tó közelében és Etiópia keleti részén. Itt feltárták egy fiatal „hölgy” csaknem teljes csontvázát. Ő lett a híres Lucie, akinek életkora 18-21 év, magassága 110 cm volt egykoron. A másik híres lelet, a dél-afrikaiTaung környékén talált agykoponya egy 5-6 éves gyermeké lehetett. Ez volt a legelső Australopithecus lelet.

Az ősemberek kialakulása

Körülbelül 2 millió éve jelent meg Kelet-Afrikában az első, már emberek (Homo genus) közé sorolt faj, amelyet Homo habilisnak (ügyes embernek) nevezünk. A Habilis(„ügyes”) fajnevet azért kapta, mert sokáig ezt a fajt vélték az első kőeszközkészítő emberfélének. Meave Leakey és Louise Leakey 2007-ben nyilvánossá tett kutatásai szerint viszont a Homo habilis és a Homo erectus 1,44 millió évvel ezelőtt kb. félmillió évet egymás mellett, párhuzamosan létezett más-más ökológiai környezetben. Az első leleteket (állkapocs, agykoponya-töredékek és kézcsontok) Mary és Louis Leakey találta az Olduvai-szakadékvölgyben (Tanzánia) 1960-ban. A Homo habilis maradványai mellett, ugyanazon rétegekben találták a legősibb, 2,3 millió éves kőeszközöket. Az Olduvai-szakadék, e jelentős lelőhely nevét alapul véve született meg az „olduvai-ipar” kifejezés. A Homo habilist ma már részben a Homo rudolfensis fajba sorolják. Agytérfogata kb. 650–800 cm³, nagyobb, mint az Australopithecusoké, de még lényegesen kisebb, mint a Homo sapiens átlag 1400 cm³-nyi agytérfogata. A Homo habilis azonban jóval alacsonyabb volt, mint a modern ember, csak 1,20-1,45 m magas. A férfiak testsúlya 50–90 kg, a nőké 30–40 kg lehetett. Testsúlyukhoz mérten a Homo habilis agya a többi élőlényhez képest bizonyára átlagon felül fejlett volt. Ennek következtében a homloka domborúbb volt, mint az Australopithecus-fajoké, melyeknek a Homo habilis-szel szemben még a koponya felett hosszában egy nagy csontdudorjuk is volt. A Homo habilisnak már a szemüregek feletti tipikus csontdudorok is alig voltak meg. A Homo habilis lába szintén sokkal inkább hasonlított a modern ember lábához, mintsem az Australopithecus-fajok egészen majomszerű lábához. Domború lábközépcsontjai első ízben nyújtottak lehetőséget a felegyenesedve járó Homo habilisnak arra, hogy futás közben a rázkódást csillapítsa. Erősen kifejlett lábujja módot adott számára, hogy a Homo sapienshez hasonlóan a felegyenesedett járás közben elrugaszkodjék. A térdét - az Australopithecus-fajokkal ellentétben - teljesen egyenesen ki tudta nyújtani. Kezei is ügyesebbek voltak, mint kortársaié. A Homo habilisre már jellemző az egyszerű, formatartó eszközök célirányos készítése. A köveket összeütögették, és így törték kisebb darabokra. A kövekről leváló, apró, hegyes élű darabokat szilánkoknak, a középső részt pedig magrésznek hívják. A tudósok sokat kísérleteztek ezekkel az egyszerű eszközökkel, hogy megállapítsák, mire is lehet őket a legjobban felhasználni. A szilánkokat sokoldalúan lehetett alkalmazni. Az előember ezekkel tudta feldarabolni a húst, kivágni a csontot, lekaparni a bőrt, kihegyezni az ásóbotokat. De jól lehetett ezekkel füvet vágni is, amire az előembernek a fekvőhelye elkészítéséhez vagy a húsdarabok megőrzéséhez volt szüksége. A magrésszel az ásóbotnak szánt ágakat lehetett levágni, de arra is jó volt, hogy szétzúzzák a csontokat vagy feltörjék a koponyát, és elfogyaszthassák az agyvelőt.

Ezek az előemberek valószínűleg már ismerték az állatbőrből készített iszákokat, és talán az egyszerűbb védőtetőket is. Kelet-Afrikában találtak központi szállásokra utaló jeleket, ám a növényi anyagokból készített eszközök már rég elporladtak. A Homo habilis étrendje a bogyók, növényi magvak, a gyümölcsök mellett kisebb hüllőket, tojást, madárfiókát, halat és rovarokat is tartalmazott. Egy ásóbot segítségével a Homo habilis még a kisebb emlősöket is kipiszkálta föld alatti üregeikből, és a növényi gumókhoz és gyökerekhez is hozzájutott. Ezenkívül pedig – a hiénákhoz, vagy a keselyűkhöz hasonló módon – megpróbálta megszerezni a nagyragadozók zsákmányából megmaradt dög maradványait is. Némelyik lelőhelyen egymás mellett fekszenek a kőeszközök és az állati csontok. Az ilyen helyeken valószínűleg közösen fogyasztották el a zsákmányolt állatokat. A Homo habilis életében a vadászat azonban csupán alárendelt szerepet játszott.

A Homo erectus legkorábbi afrikai példányai 2-1,6 millió évesek, s minden bizonnyal ugyanebben az idõszakban Ázsiába is eljutottak, ahol egészen 200 ezer évvel ezelõttig éltek. Az első leleteit Jáva szigetén (Dubois, 1891), Németországban (Schoetensack, 1908) és Kínában, Peking mellett (Black, 1927) találták meg, tehát jóval később, mint a neandervölgyi embert (Belgium, 1829). Kezdetben az előember egyes leleteit külön néven tartották nyilván: a jávai leleteknek a Pithecanthropus erectus nevet adták (köznapi nevükön: jávai előember); a németországi leletek a Homo heidelbergensis nevet kapták (köznapi nevükön heidelbergi ember); a pekingi leleteket pedig Sinanthropus pekinensisnéven nevezték el (köznapi nevükön pekingi előember). Az ázsiai leletek hasonlósága alapján Weidenreich 1940-ben azt javasolta, hogy Homo erectus néven közös fajba sorolják őket, amit a tudományos világ – hosszas viták után – 1962-ben meg is tett. A kutatók szerint a Homo erectus az emberi nem (Homo) első képviselőitől, a 3,5-1,8 millió évvel ezelőtt élt Homo rudolfensis-től és Homo habilis-tól származott. Kialakulásának pontos ideje azért vitatott, mivel egyesek szerint a közelmúltban talált Homo ergaster („turkanai fiú”, Richard Leakey, 1984) külön fajba tarkozik, míg mások szerint a Homo erectus egy korai formája.

A Homo erectus késői afrikai változata vagy leszármazottja volt a Homo rodesiensis, amelyből a mai ember (Homo sapiens) valószínűleg kialakult mintegy 150-200 000 évvel ezelőtt: legalábbis a maradványok jellegzetességeinek folytonos átmenete ezt sugallja. Az Európában és a Közel-Keleten élt neandervölgyi ember (Homo neanderthalensis)feltehetően a Homo erectus európai változatából, illetve utódjából, a heidelbergi emberből fejlődött ki, ugyancsak 150-200 000 évvel ezelőtt. Többen (például Richard Leakey és Milford Wolpoff) a Homo erectust nem tartják érvényes taxonnak (külön fajnak), mivel az szerintük nem különíthető el faj szintjén a Homo sapienstől és Homo neanderthalensistől. Legújabb feltevések szerint a H. erectus nem a H. habilis leszármazottja, hanem a H. rudolfensis fajé, a H. ergaster átmeneti formán keresztül.

Ha a Homo ergastert korai Homo erectusnak tekintjük, akkor a turkanai fiúnak nevezett lelet alapján a korai, kifejlett Homo ergasterek agya körülbelül 900 cm³-es lehetett, testtömegük 68 kg, testmagasságuk pedig 185 cm, vagyis a mai embernél is magasabbak voltak. A késői, mintegy 500 000 éve élt Homo erectusok agytérfogata már kb. 1100 cm³ volt. (A mai emberé 1300–1400 cm³.) Főbb fizikai jellegzetességeikre a csontleletekből következtethetünk: csapott homlok; vastag koponyacsontok; a szem felett összefüggő, kiálló szemöldökeresz; hosszú, alacsony agykoponya; egyenesebb arckoponya; atletikus test, izmos termet.

A turkanai fiú (ez a legjobban megtartott csontváz ebből az időből) maradványai alapján úgy tartják, hogy a Homo ergaster születés előtti és utáni fejlődési mintázata már a mai emberéhez állhatott közel: vagyis az újszülött kb. 9 hónap terhesség után viszonylag kis aggyal született, de az első években gyors növekedésnek indult – vagyis a Homo ergastergyermekei is viszonylag hosszú ideig gondos törődést igényeltek. A Homo erectusok valószínűleg néhány mai vadászó-gyűjtögető embercsoportokhoz hasonlóan félig vándorló, félig letelepedett életet élhettek: vagyis hosszabb-rövidebb időt tölthettek el egy-egy telephelyen. Erre az utal, hogy ekkoriban jelentek meg az emberbolhák. Az élősködők ui. nem a gazdaállaton, hanem annak fekhelyén rakják le petéiket, ahol azok 2 hét alatt kikelnek. Az emberszabású majmoknak nincsenek bolháik, mivel szinte naponta máshol készítenek maguknak fekhelyet.

A Homo erectus-ok kb. 100 fős csoportokban élhettek. Elődeinél kisebb, de a modern embernél nagyobb nemi dimorfizmusukból arra lehet következtetni, hogy csoportszerkezetükben erősödhettek a korábban kialakult tendenciák, vagyis a laza csoportban szorosabbá, kölcsönösebbé vált a hím-nőstény kapcsolat (mindinkább együtt gondoskodtak a kölykökről is) és erősödhetett a hímek együtműködése. Élelmüket főleg gyűjtögetéssel és kisebb állatok vadászatával szerezték, és bár idővel a húsevés jelentősége nőtt, a nagyvadakat még nem tudták rendszeresen elejteni. Speciálispatintott kőeszközeik mintegy 1,4 millió éve jelentek meg. Ezt az eszközkészítő technikát acheuli iparnak (acheuli kultúra) nevezik az észak-franciaországi Saint-Acheul melletti lelőhely után. Ezen eszközökről már látszik, hogy készítőinek volt előzetes elképzelésük arról, hogy mit akarnak készíteni.

Az acheuli ipar jellegzetes terméke a csepp alakú szakóca, amelynek előállítása néhány kísérletező antropológus számára több hónapos gyakorlat után sikerült. A leletekből az is kitűnt, hogy a készítők 60-70%-a jobbkezes lehetett (az emberszabású majmoknál ez az arány kb. 50%, a mai embernél pedig kb. 90%). Sok kutató furcsállja azonban, hogy a Homo erectusok eszközei több százezer év alatt sem változtak, és az egymástól távoli területeken talált kőeszközök is teljesen hasonlóak – annak ellenére, hogy gazdáik változatos környezetben éltek. Valószínűleg voltak csont- és faeszközeik is, ezek azonban nem maradtak ránk.

Nem készítettek összetett, több részből álló eszközöket, nem használtak ékszereket és nincsenek arra utaló jelek sem, hogy halottaikat eltemették volna, bár egyesek szerint az emberi öntudat valamely szintjével rendelkezhettek. Ők azt vallják, hogy a kultúra fokozatosan fejlődött, tehát nem akkor jött létre, amikor annak minden feltétele előzetesen megjelent. Általánosan elfogadott, hogy a Homo erectus kezdte el használni a tüzet; ennek első, vitatott időpontját 1,4 millió évvel ezelőttre datálják. Biztosabb időpont a 700 000 év; a tűz használata a felső-paleolitikumban vált általánossá. A tűz szerepe óriási volt: meleget adott, ezáltal lehetővé vált a hidegebb területek benépesítése; védelmet nyújtott a ragadozók ellen; segítette a különféle tápanyagok emészthetőségét; fényt adott, le lehetett ülni köré beszélgetni, ami fejlesztette a szociális készségeket.

A Homo erectus volt az első olyan emberfaj, amely Afrikán kívül is megjelent, intelligenciájukról már ez is sokat mond. Maradványaikat megtalálták Európa és Ázsia enyhébb klímájú területein, azonban csak olyan területekre jutottak el (a hűvösebb éghajlatú területeket leszámítva), ahová szárazföldön elmehettek: a vízen még nem tudtak közlekedni. Nem tudjuk pontosan, hogy az egyes földrészeken mikor jelentek meg: sok antropológus szerint egyes populációik kb. 1 000 000 éve hagyhatták el Afrikát, és feltehetően a tengerpartok mentén vándoroltak (ezek a területek az utolsó jégkorszak vége óta mintegy 100 méterrel a tenger szintje alatt vannak). Máig számos vita tárgya, hogy vajon a beszéd a Homo erectus-nál alakult-e ki. Egyesek szerint a nyelv az anatómiailag modern embernél jelent meg egy mutáció révén, mintegy 50 000 éve (nagy kiugrás). Mások szerint a beszéd kialakulása szorosan összefügg az agy mintegy kétmillió éve elkezdődött növekedésével és nem egyetlen mutáció következménye; kialakulása inkább hosszú fejlődés eredménye. Azzal érvelnek, hogy ha korábban alakul ki a beszéd, akkor képes rá, hogy hatást gyakoroljon az agy és a hangképző szervek evolúciójára, míg ellenkező esetben nem. Szerintük a Homo erectus (és feltehetően már az őse is) tudott beszélni valamilyen szinten. Utóbbiak igazát a fosszilis koponyák vizsgálatai is alátámasztják.

A Homo Sapiens

A Homo Sapiens (bölcs ember) kialakulásával kapcsolatban megoszlanak a kutatók véleményei. A többközpontú (multiregionális) elmélet szerint az afrikai, közel-keleti és távol-keleti Homo erectus populációkból közel egy időben, helyben fejlődött ki a Homo sapiens, és ezekből a helyi Homo sapiens populációkból fejlődtek ki az egyes mai emberfajták. Az elmélet szerint a neandervölgyi emberek lennének az itt élő Homo sapiens populációk közvetlen elődei. Populációgenetikusok azonban vitatták ezt az elképzelést, mivel hosszú időn keresztül jelentős génáramlást feltételez az egymástól nagy távolságra levő központok között, hogy az evolúciós változások „eredménye” mindenhol a modern ember legyen. Az utóbbi évek molekuláris biológiai vizsgálatai végleg megcáfolták ezt az elméletet. Az egyközpontú elmélet vagy „Afrikai kiindulás elmélet” szerint a modern Homo sapiens a Homo erectusból Afrikában, valahol a Szaharától délre eső területeken alakult ki 200 ezer éve, és innen körülbelül 100 ezer éve Kis-Ázisa felé vándorolva népesítette be a többi földrészt. Délkelet-Ázsiába, majd 50 ezer éve Ausztráliába, 40 ezer éve Európába, végül 20-25 ezer éve Amerikába vándorolt. (Az egyközpontú elméletet vallók egyik tábora szerint a Homo Sapiens szétterjedésekor a Homo erectus populációk már nem léteztek, mások szerint léteztek, és ezeket váltották fel az új jövevények.)

A régészeti leletanyag, de különösen az utóbbi években Spencer Wells populációgenetikus által vezetett Human Genom Project keretén belül végzett vizsgálatok (mitokondriális DNS és Y kromoszóma vizsgálatok) egyértelműen megerősítették ezt az elméletet: vagyis a modern ember Afrikából kiindulva, a Közel-Kelet felől hódította meg Európát ill. Ázsiát, nem keveredve az ott talált premodern populációkkal.

A letelepedett életmód, neolit forradalom

A vadászó-gyüjtögető életmód után a letelepedő élet kialakulása tucatnyi különböző, és minden jel szerint egymástól elszigetelt helyen valósult meg az i. e. 12. évezred körül és az emberiség egyik legnagyobb hatású változásának tekinthető. A pattintott kőeszközökről a csiszolt kőeszközökre való áttérés után neolitikus forradalomnak is nevezik az időszakot.

A letelepült életmód a személyes ingatlan- és nagyméretű ingóvagyon megjelenését tette lehetővé - sőt egyes nézetek szerint a letelepedés oka éppen a magántulajdon kialakulása volt. A történelem előtti emberek ebben a helyzetben már készleteket tudtak felhalmozni és a felesleget el tudták cserélni egymással. Amint a kereskedelem és a megbízható élelemellátás kiépült, a népesség növekedésnek indult. Ez idő alatt kezdett a tulajdon fontosabbá válni az emberek számára. A helyben lakó népesség települései nagy mértékben átalakították a környezetet speciális termelési technológiáik számára (például az öntözés). A népsűrűség rohamosan emelkedett, ami pozitív visszacsatolásos folyamat: a nagyobb népesség nagyobb ütemű és hatékonyságú termelést kíván meg, amihez több munkáskéz kell, ehhez viszont még több élelem.

A neolit-forradalom kifejezést V. Gordon Childe alkotta meg az 1920-as években, és kifejezetten a földművelés megjelenésére, a mezőgazdaság korai fejlődésére, és a letelepedett életmód kialakulására értette. Childe neolit-forradalom tézisét ma oázis-elméletként ismerjük, miszerint az első telepesek száraz éghajlatú vidékek termékeny részein telepedtek meg, és a szűkös természetes eredetű táplálékforrások miatt kényszerültek földművelésre és állattenyésztésre. Az elmélet Raphael Pumpelly 1908-as ötletén alapult.

Robert Braidwood 1948-ban a Taurosz-hegység és a Zagrosz neolitikus földművelésére utalva a hegyvidékek peremterületeit jelölte meg a földművelés megjelenése helyéül. Lewis Binford már 1968-ban felvetette, hogy a letelepedést sokkal inkább demográfiai okok segítették elő, ezért az megelőzte az effektív földművelést. Modellje szerint a letelepedett ember kezdett helyben növényeket termeszteni, mert a helyben lakó életmód következtében megnőtt a lélekszám. Olyan elméletek is születtek, amik szerint a növények és állatok természetes szelekciója hozta létre az emberi környezetben az első termeszthető növényeket és tenyésztett állatokat (David Rindos, Ronald Wright).

A paleolit, mezolit és neolit korok megnevezései kizárólag az eszközkultúra anyagi jellegének megnevezésére alkalmasak. Az életmódi elemek - amelynek talaján a neolit-forradalom kifejezés áll, nem tartoznak e meghatározások tartalmi részéhez. E szemlélet még abból ered, amikor az élelemtermelést valamilyen magasabbrendű kulturális színvonalnak tartották. Az élelemtermelés nem a neolit sajátja, vannak népek szép számmal, amelyek már mezolit jellegű eszköztárral is termeltek élelmet, míg számos csoport a kőrézkorban, vagy még később tért át élelemtermelésre. A lóról puskával vadászó, acél harci baltával háborúzó dakoták kétszáz évvel ezelőtt sem termeltek élelmet, mégsem nevezhetők mezolitikus kultúrájúnak. A régészet kőrézkorinak nevezi azt a kultúrát, amelynek leleteiben feltűnik a réz (rézkor: i.e. 4500-3300) nem vizsgálva azt, hogy maguk készítették-e azokat, vagy importálták valahonnan. Ezért a dakoták bár nem termeltek élelmet, mégsem mezolitikusnak, hanem vaskorinak nevezhetők. Régészeti példával élve Suberde lelőhelyén a VII. évezred első felére datált akerámikus, de olvasztott rézből készült tárgyakat használó kultúrát ismerünk. Földművelés nem bizonyítható. E lelőhely a hagyományos kategóriák szerint egyszerre rézkori és mezolitikus.

A kőeszközökről a fémeszközökre való 6500 évvel ezelőtti áttérés (rézkor, majd bronzkor és vaskor) fontos szakaszhatár volt az emberiség történetében. A letelepedés - a közhiedelemmel ellentétben - a táplálékválaszték beszűkülésével és a szabad idő majdnem teljes megszűnésével járt. A „robot” a földeken és az állatok körül az életszínvonal csökkenését hozta. A letelepedett ember kénytelen volt a településhez közel tartani az állatokat - ez a domesztikálás, azaz a háziasítás kezdete, illetve olyan növényeket termeszteni, amelyek nagy terméshozamúak - ez pedig a földművelés kezdete. Maga aháziasítás az i.e. 14. és 4 évezred közt zajlott. A kutyát i.e. 15 ezer körül, a kecskét i.e. 10 ezerben, a juhot, sertést és szarvasmarhát nagyjából i.e. 8 ezerben háziasította az ember. (A ló háziasítása sokat késett, és csupán i.e. 4 ezer körül sikerült.) Az ember sokféle célból háziasított és nemesített állatokat és növényeket, mint például élelem termelésére, értékes termékek (gyapjú, pamut, selyem) előállítására, igavonásra, vagy csak házi kedvencként, dísznövényként. A legkorábbi házijuhra utaló lelet az i. e. 14. évezred elejéről Egyiptom és Mezopotámia területéről származik, a legkorábbi házikutya maradványa Észak-Amerika-i, ugyanannak az évezrednek a közepéről, a házikecske maradványa pedig Nyugat-Iránból, az évezred végéről került elő. A sertés is Észak-Irakban, az i. e. 7. évezred kezdetén vált háziállattá, a szarvasmarha pedig ugyanannak az évezrednek a közepén, valahol a Földközi-tenger keleti medencéjében vagy Kis-Ázsiában. A ló legkorábbi háziasítása jóval később – csak a háziasítás második hullámában – az i. e. 4. évezred második felében következett be a mai Dél-Ukrajna területén. A háziállatok tartása az embert nemcsak táplálkozási bázisának átalakításával tette függetlenebbé a természettől, de új típusú ruházkodási anyagokkal (gyapjú, irha, állati bőr) is ellátta, sőt közlekedését és hadászatát is átalakította.

A kérdés: miért váltak meg önként az emberek táplálékaik jelentős hányadától, illetve szabadidejüktől? A választ erre sokáig nem tudták megadni, ezért magyarázták fordítva, miszerint azért telepedtek le, mert állatokat háziasítottak, és földet műveltek volna, mindezt azért, mert így terményfelesleget termelhettek. Csakhogy a félnomád vadásznak sosem jutna eszébe háziasítani a zsákmányállatot. Észak-Amerikában még a letelepedett földművelőknek sem volt háziállatuk a kutyán kívül (a pulykát nem kell ide számítani, mert az saját magát varrta az amerikai ember nyakába, és inkább volt nyűg, mint haszon). Teljesen felesleges lenne monokultúrákat termeszteni, veteményeskertben gürcölni, amikor a vadon termő növények sokkal változatosabb és könnyebben megszerezhető táplálékot jelentettek. A táplálékválaszték beszűkülését földműveléssel való foglalkozás időigénye okozta - hiszen a földműves férfinak nincs ideje vadászni, a földműves nőnek nincs ideje begyűjteni.

Lewis Binford már 1968-ban kifejtette azt a forradalmi gondolatát, hogy a földművelés csak következménye a letelepedésnek, nem pedig oka. Úgy gondolta, hogy az akkor ismert Közel-Keleten több olyan település ismert, mely a földművelésnél korábbi, kezdve a natúfi Jerikótól. Egy adott csoport létszáma a letelepedés következtében automatikusan megnövekszik, ezért a népesedési feszültség számlájára írhatta, hogy a vadon termő növényeket egyre inkább muszáj volt hasznosítani, majd mind nagyobb arányban termeszteni. A gondolatsor legnagyobb érdeme: először veti fel, hogy a letelepedés és az élelemtermelés között semmiféle kapcsolat nincsen, és a letelepedés megelőzi a földművelést.

A tárgyalt korban az ősközösséget hamarosan felváltotta a földközösség(faluközösség), mely a nevéhez illően közös földtulajdonon lakó, azt használó, de önálló családi közösségek együttesét jelenti. A földművelésre való áttérés és a végleges letelepedés sok változást hozott magával. Ezek egyike az, hogy a nemzetségi alapon szerveződő faluközösséget felváltotta a területi alapon nyugvó - Görögországban ezt a folyamatot fűzik Thészeusz és Lükurgosz nevéhez. A térségben a nemzetségi rendszer felbomlása csírájában fojtotta el a szakrális királyság Közép- és Kelet-Ázsiában jellemzővé váló típusait. Ennél is nagyobb jelentőségű azonban, hogy míg a vadász-halász-gyűjtögető népeknél elfogadott, sőt kötelező a túlnépesedés elleni hatékony védekezés – akár még a fölös számú gyermekek meggyilkolása is –, addig a földműves közösségekben ez lassan az ellenkezőjére váltott át. A parasztcsaládok számára a gyermek kihasználható munkaerőforrás, a „fogamzásgátlás” és gyermekgyilkosság csakhamar erkölcsi tabu tiltó hatálya alá került. (Ennek csökevényei azonban megmaradtak sokkal későbbi korokban is, mivel a szülő korlátlan hatalommal rendelkezett gyermekei felett, akár meg is ölhette még a rómaiaknál is. A hírhedt spártai eljárás, a Taigetosz-hegy sem más, mint az ősi népességszabályozás egy túlélő formája.)

Ez volt az első nagy demográfiai robbanás - dacára annak, hogy a földművelés rosszabb életkörülményeket hozott, valamint annak, hogy a földművelés rizikós tevékenység. A történelem első éhínségei minden bizonnyal a faluközösségeket sújtották, amikor valamely természeti csapás elpusztította a termést, hiszen a kis területre koncentrálódó (viszonylag) sok embert a vadászat és a vadnövény-gyűjtögetés már semmiképp sem tarthatta el.

A tárgyalt korban (mezolit, neolit, kőrézkor) a mindenféle talaj-előkészítést nélkülöző vetésterület és az aratás technikája mellett a termés aligha lehetett a vetőmagmennyiség 1,5-2-szerese. (A növényeket gyökerestül tépték ki aratáskor – nyűvés.) A learatott mennyiségnek így több mint felét azonnal félre kellett tenni vetőmagnak. A maradék egy részét is tartalékolni kellett az elemi csapások elkerülése végett. A tárolókat pedig állandóan pusztították a kártevők, a mindenféle gabonazsizsiktől kezdve az ember legkorábbi társáig, a háziegérig. A felhalmozott élelem-tartalék – amely a fentiekből következően nem terményfelesleg, hanem elengedhetetlen szükség – pedig meghozta a bűnözést is, mert egyes csoportok nyilvánvalóan könnyebbnek tartották a valaki más által előállított termény megszerzését. Az i. e. 3. évezredből származó első ismert törvények a magántulajdon védelmét előbbre tartották az ember életének védelménél. A magántulajdon tabu alá vonása igen korai fejlemény, aminek oka nyilvánvalóan a lopás-rablás megléte.

A termésmennyiség növelésének egy útja maradt, a vetésterület mind nagyobb arányú kiterjesztése. Ennek estek áldozatul az ártéri erdők, majd a csapadékosabb vagy öntözhető helyeken az egyéb erdők is, a nádasok, a mocsárvilág nagy része. Velük együtt Egyiptomból lassan eltűntek a krokodilok és vízilovak is természetes élőhelyükről, és a gyéren lakott Deltavidék lassan benépesülhetett (csak Sznofru 35 új telepet alapított). A nagyobb területhez sokkal több munkáskéz kellett, akiknek eltartásához még nagyobb terület szükségeltetett. Nem beszélve az építőmunkásokról, akik a lecsapoló árkokat, öntözőcsatornákat, árvédelmi gátakat és vízvisszatartó töltéseket építették. Önmagát erősítő folyamat indult be, a pozitív visszacsatolás tipikus példája. Csak az éhínségek és járványok tizedelték meg időnként az egyre szaporodó, de egyre rosszabbul élő népességet.

A földművelésre való áttérés nagy mértékű változást hozott az életkörülményekben: szűkös és szegényes táplálkozás (mind minőségben, mind mennyiségben), állandó létbizonytalanság, túlnépesedés, éhínségek és járványok. Ester Böserup az élelmiszer-termelés következtében megnőtt lélekszám nyomásának tulajdonítja a földművelési technikák fejlődését, az intenzívebb gazdálkodás kialakítását.

A földtulajdon legkorábbi formái Indiában voltak tanulmányozhatók a 19. században. Létezett még a nemzetségi földbirtoklás, melyben a földközösség tagjai a földet közösen művelték, a szükségleteket a közös jövedelemből fedezték. A kétféle alapvető változat később alakult ki. A családok birtokrészének méretét az általános öröklési szabályok határozták meg. A maradék közös területek nagy része művelhetetlen. Amennyiben az „ősapához” való rokonság foka meghatározhatatlan és erőszakos változások is megbolygatják a rendszert, a nemzetségi közösség felbomlik és a véletlenek, illetve erőszakos szerzések (ius quiritum = az erősebb joga) által fennálló pillanatnyilag birtokolt parcellák rögzülnek, s ez már a vagyoni differenciálódás kezdete. A fentieket kompenzálandó létezett egy megoldási forma, melyben a közösségi földeket időnként újra felosztották. Az újraosztást azonban a nagyobb parcellák birtoklói természetesen ellenezni fogják, s ha megfelelő mennyiségű terményfeleslegük (azaz „tőke jellegű” vagyonuk) van, a felosztást meg is tudják akadályozni. A Folyamközben és a Nílus-völgyben a rézkor elején már csak a művelhető földek maradtak köztulajdonban, s ettől kezdve vált szét a fejlődés útja. A Folyamközben a közösségi földek is magánkézbe kerültek, míg Egyiptomban az új vezető réteg fejei, a termelésirányítók rendelkeztek minden földterülettel.

Az ősközösség felbomlása, faluközösségek alakulása és a nemzetségi szervezetek felbomlása mindenhol másképp ment végbe. A folyamatok egyes állomásait az európai gyarmatosítók közvetlenül is tanulmányozhatták volna. Az bizonyos, hogy a földművelésre áttérés mindenhol erdőirtáshoz és népességrobbanáshoz - környezeti katasztrófához vezetett. Legjobb példa erre éppen a Közel-Kelet, a Szináj-félsziget, Anatólia, ahol az ókor elején még dús erdők tenyésztek, aztán megjelent a földművelő ember, és a táj ma is kopár, terméketlen kősivatag. (Magyarországon a honfoglalás korában az Alföldet is sűrű erdők borították - ma legfeljebb telepített erdőfoltok vannak, a domináns a legelő, a szántó... és a futóhomok.)

Az első államok kialakulása

Agyagból készült szerszámok, edények készítésére rég képes volt ez ember, az előállítás technológiája azonban továbbfejlődött. A napon szárított agyagedényt felváltotta a tűzön kiégetett. Megjelent a fazekas korong is, de sok helyen megmaradt a kézi formázás. A textíliák is ekkor terjedtek el, nagy fejlődés a függőleges szék létrejötte is. A földművelés kialakulásával helyhez kötött életmódra kellett áttérniük az embereknek, hiszen szántóik,legelőik és elraktározott élelmeik nem tették lehetővé a vándorlást. A társadalom alapon bonyolultabbá vált, kialakultak a nemzetségek, törzsi és vadászközösségek, valamint ezek mellett a területhez kötődő funkcionális faluközösségek.

A sumérok által birtokolt földterület a Tigris és az Eufrátesz folyó közében Mezopotámiában helyezkedett el. Ebben a korai civilizációban indult fejlődésnek az árasztásos földművelés ami itt nagyon célszerű volt, bár a talaj szikesedéséhez vezetett, hosszú távon tönkretette a termőföldet. A templomgazdaságok és kisebb paraszti birtokokon történt a termelés.

A termelést a templom illetve állami hivatalnokok irányították, a közrendű szabadok pedig magát a munkát végezték a munkát, és ezért terményben fizettséget kaptak. A templomgazdaság önellátó egység volt, ahol a termelést a hivatalnokok írányította közrendű szabadok végezték. Új közigazgatási forma volt az állam. A folyóközbe betelepülő sumérok korábbi lakhelyükről, a hegyekből hozták magukkal a földművelést. Az esőztető földművelést itt öntözéses teknikával kellett felváltani. Központok alakultak ki, pl.: Ur, Uruk, Lagas, Surruppak … stb. A lakóházak egy központi épület köré, a templom köré épültek. Később ezekből a központokból városállamok fejlődtek, fallal vették magukat körül. Ez nem csak azt jelezte,hogy elfogytak a környező legelők, szabad földek,hanem azt is, hogy megszületett egy új igazgatási forma, az állam A megalakult közösség, a termesztés, a hadjáratok és a gazdaság irányítását meg kellett szervezniük. Ezeket a feladatokat látták el a királyok, hivatalnokok. A későbbiekben a birodalom egy módon volt fenntartható, a bonyolultabb tevékenységeket már csak despotikus módon lehetett irányítani.

Az írás megjelenése

A mezolitikum (Kr.e.9000 k. - Kr.e. 5000 k.) sziklarajzain már mozgásban ábrázolták az embert és az állatokat, ráadásul egyre stilizáltabb formában, csak pár vonással, a lényegre szorítkozva utaltak az ábrázolandó tárgyra, személyre. Ez az átalakulás vezetett el aképírás jeleihez. A képírás (piktográfia) jellemzője, hogy jelei bármilyen nyelven "olvashatóak", hiszen nem hangértéket jelöl egy-egy ábra, hanem az ábrázolt tárgyra utal. A piktográfiából fejlődött ki a fogalomírás (ideográfia) akkor, amikor a jelek már nemcsak a konkrét tárgyra utaltak, hanem az ahhoz kapcsolódó elvont fogalmakra is. Így például a láb képe a menés, járás jelentését is kifejezte. Ez a változás azt feltételezi, hogy azok, akik e jeleket értelmezték, azonosan oldják fel, foglalják szavakba azokat. Amikor egy-egy jel már nemcsak egy fogalmat jelölt, hanem a szó hangalakját is kifejezte, akkor beszélhetünk a szóírás megjelenéséről, Ekkor vált lehetővé, hogy a hosszabb, többtagú szavakat egymás mellé rajzolt jelekkel ábrázoljanak. A tudósok többsége a szóírást tekinti az írás legősibb formájának. Evvel a módszerrel pl. a padló szót a pad és egy ló képének egymás mellé rajzolásával tudnánk visszaadni.

Az ismeretek bővülése, az új fogalmak, földrajzi vagy személynevek leírásának problémája azonban megkívánta az eddig használt írásmódszer átalakítását. A szavakat elemekre bontották fel: szótagokra, betűkre - így jóval nagyobb variációban álltak rendelkezésre. Azt az írásfajtát, amikor egy-egy rajzjegy már csak egy-egy szótagot jelöl, szótagírásnak, amikor egy-egy ábra egy-egy hangot érzékeltet, betűírásnak nevezzük. A sumérek hozták létre az általuk ismert legrégebbi városállamokat a térségben, és a Kr.e. 4. évezredutolsó századaiban már ismerték az írás tudományát. Ez az idő egyezik azzal, amikor Egyiptomban is kialakult az írás, de a két nép önállóan jutott el idáig, kultúráik között nagyon valószínűtlen, hogy érintkezés alakult volna ki. Ezt alátámasztja az a tény is, hogy a legrégibb sumér írás és a hieroglifák alapvetően különböző jeleket tartalmaznak.